Négy hónapon át látható Horváth M. Judit és Stalter György Más Világ című fotókiállítása a Dél-pesti Centrumkórház onkológiai rehabilitációs részlegén.
Horváth M. Judit és Stalter György a hazai dokumentarista fotográfia kiemelkedő alakjai, akik nemcsak művészi színvonalon, hanem szociális érzékenységgel is közelítenek témáikhoz. Munkáik számos hazai és nemzetközi kiállításon szerepeltek, fotóalbumaik keresett kordokumentumok. Ahogyan korábbi interjúikban is hangsúlyozták, a Más Világ képei nem a távolságtartó megfigyelő, hanem a részvéttel közel hajoló ember szemszögéből születtek. A kiállítás nem ítélkezik, hanem kérdez és elgondolkodtat: hogyan élnek azok, akikről hajlamosak vagyunk tudomást sem venni?
Az Einspach & Czapolai Fine Art galéria támogatásával létrejött kiállítás megnyitóján a hasnyálmirigyrákból meggyógyult Einspach Gábor osztotta meg gondolatait a résztvevőkkel.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
„Kettős csőd (egy előnyös ajánlaté meg az enyém): eléggé reggel szól a telefon, itt nem tudom, kicsoda Debrecenből, volna egy igen előnyös ajánlatunk az Ön számára, ha nem zavarok. De igen, ez a helyzet, zavar. Akkor hívom később. Ne hívjon. Rákos beteg vagyok, nem tudok evvel foglalkozni. Döbbent csönd. Elnevetem magam, ne ijedjen meg, tényleg rákos vagyok. Ezt is nevetve mondom, úgy érzem, mentegetőzve. A kurva anyáddal szórakozzál, mondja hirtelen a nő. Még mindig nevetgélek, amikor rám csapja a kagylót. Attól tartok, igaza van. De hát most már mit csináljak. Végig igazat mondtam, mégis rosszul beszéltem. (…) Ne haragudjék, asszonyom.” Esterházy Péter:
Hasnyálmirigynapló, részlet
Rák, ez a jó kezdőszó. Így kezdi Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplóját.
Nyomor, ez a jó kezdőszó. Így kezdem én a megnyitóm szövegét. Tehát:
Nem csupán a művészeti világ képviselőjeként állok Önök előtt, hanem egykori rákbetegként és túlélőként is, aki a saját bőrén tapasztalta meg a kiszolgáltatottság mélységeit. A betegség, amely engem is érintett, egy olyan világba sodort, ahol a bizonytalanság és a kontrollvesztés az állandó társ. Egy világba, amely elsőre idegennek tűnik, mégis hamar világossá válik, hogy mennyire emberi és univerzális, ugyanakkor mégis nagyon messze van az egészséges emberek világától. M. Horváth Judit és Stalter György fotói, melyeket a falakon láthatunk, a társadalom peremén élő cigányság életét tárják elénk. A mélyszegénység és a kirekesztettség világát, amelyet jellemzően eltartjuk magunktól. Ahogy eltartja a társasalom egészséges része a betegséget, különösképpen a rákot, mely gyakorlatilag még ma is stigmatizál. Ugyanúgy stigmatizál mint a cigány szó, amelyet a politikai korrektség jegyében kicseréltünk a roma szóval, mintha az bármit megoldana. És ma már inkább daganatos betegséget mondunk a rák helyett. Nekem is könnyebb kimondanom. A roma szó itt mégsem helyénvaló. A korrektség jegyében azt mondom, hogy ezeken a képeken a cigányok életét látjuk.
Amikor magam is átestem a rákbetegségen, egy pillanatra, ez így nem igaz, sok ilyen pillanatom, percem, órám volt, megtapasztaltam, milyen az, amikor a testem és a lelkem egyszerre válik idegenné, és a kontroll szinte teljesen kicsúszik a kezemből. Szinte, mondtam, mert nekem nem teljesen, mert tőlem nem vette el Bodoky professzor a reményt. Soha nem mondta, hogy meg fogok gyógyulni, de azt sem mondta soha, hogy biztos, hogy meghalok. Nagyon kicsi volt az a százalék, de az elég volt nekem. Milyen kicsi ez a százalék ezeknek a képeken látható embereknek arra, hogy kitörjenek, hogy emberhez méltó körülmények között lakjanak? Ez a sorozat 30 éve készült, a helyzetük azonban nem sokat változott. Feltehetősen senki nem él már közölük, lehet, hogy a gyerekek sem.
Amikor megkért Bodoky professzor, hogy ezt az új helyszínt, az egykori Tűzmadár házat töltsük meg képzőművészettel, legyenek itt kiállítások, az első gondolatom M. Horváth Judit és Stalter György sorozata volt a cigányság életéről — a kirekesztettség és kiszolgáltatottság képei, amelyeket most Önök is láthatnak. Csináltunk már ebből kiállítást a Főfotó galériájában, szerettem ott is ezeket a képeket a falon. Hitelesek, megrendítőek. Belül vannak. Azonnal felmerült a kérdés: szabad-e onkológiai betegeknek olyan képeket mutatni, amelyek a szegénységet, a nyomort ábrázolják? Véleményem szerint igen. Mert ezek a képek nem csupán a nélkülözést mutatják, hanem azt a mély emberi vágyat is, amely mindenkihez közel áll — a boldogság, a kitörés, a remény vágyát.
Esterházy Péter azt írja a már idézett Hasnyálmirigynaplójában: Rák nélkül szupi volna.
A képeket nézve pedig feltehetjük a kérdést: nyomor nélkül a romáknak szupi volna? A válaszom nem. Ahogy az orvostudomány, az onkológia, a sebészet, a diagnosztika, a genetika fejlődése, vagy a mesterséges intelligencia használata a daganatos betegségek nagy százalékát képes ma már teljesen meggyógyítani vagy krónikus betegséggé szelidíteni, úgy nem találjuk a módját a cigányság felzárkóztatásának, integrálásának a társadalomba. Szegregáció van, stigma van, súlyos és tartós társadalmi probléma van, amely számos területen – lakhatás, oktatás, munkaerőpiac és egészségügy – megnyilvánul. A szegregáció nemcsak a romák társadalmi kirekesztését jelenti, hanem azt is, hogy a többségi társadalom és a roma közösségek közötti esélyegyenlőtlenségek újratermelődnek, generációkon át öröklődnek.
Más Világ a sorozat címe. Valóban más ez a világ?
Emlékszem, hogyan mentem végig még egészségesként, vagy inkább egészségesnek érezve magam, az onkológiai osztályon a kiállításokat rendezve, hogyan változott ez meg, amikor beteg lettem, hogy tartottam el magamtól akkor is a betegek világát, és hogyan változott ez meg, amikor meggyógyulva, újra már egészségesként, vagy egészségesnek gondolva magam, megyek vérvételre, kontrollra, vagy éppen képeket akasztani. Megváltoztam, szolidáris lettem a betegekkel, átérzem a problémáikat, a rettegésüket, az érzéseiket, a fájdalmukat. Nekem ehhez a betegség kellett. Segítsen ez a kiállítás abban, hogy a szolidaritás érzését minél többen érezzük át, hogy egy egészségesebb társadalomban élhessünk, ahol nem rekesztjük ki a betegeket és a romákat, visszafogadjuk a gyógyultakat, és befogadjuk a cigányokat.
Köszönöm, hogy itt vannak, hogy együtt vagyunk ezen az úton, a szolidaritás útján.
2025. május 22.