Dr. Bodoky György centrumvezető főorvos és Einspach Gábor (Einspach & Czapolai Fine Art galéria) nyitották meg Király András kortárs képzőművész kiállítását az onkorehabilitációs részlegen.
Király András kortárs képzőművész, aki korai figuratív munkái után az utóbbi években letisztult, absztrakció felé forduló festészetet alakított ki. Műveiben szigorú rend és játékos kísérletezés találkozik: ismétlődő formákat, színeket és ritmusokat használ, amelyek egyszerre nyújtanak vizuális élményt és gondolkodásra ösztönöznek. Kiállításain a nézők nemcsak képeket látnak, hanem új összefüggéseket fedezhetnek fel a formák és a színek kapcsolataiban.
A rehabilitációs részleg a Szent László Kórház (1097 Budapest, Albert Flórián út 5-7.) főbejáratától jobbra, az 1-es épületben található, a tárlat nyitvatartási időben szabadon látogatható.
A megnyitóról Tőkés Andrea fotói a Galéria rovatban láthatók.
Király András gondolatai a kiállítás kapcsán:
Hogy vagy, egyes skálán?
„Az elmúlt években rá kellett jönnöm, hogy kénytelen vagyok változtatni – nem tudom megúszni, hogy szembenézzek magammal. Ez egy terápiás folyamat, amelyben azt keressük: ki vagyok én, mik az erősségeim, mivel kell foglalkoznom. Az egyik változás hozza magával a másikat. A művészetemben a fő kérdés, hogyan tudok egy időtlen vizuális nyelvet létrehozni, hogyan találom meg itt is magamat. Ennek a nyelvnek a festészet hagyományaiban keresem a gyökereit. Ahogy nemrég – a figurális képeimmel – a Barokk festészetet, most a modern művészetet használom kiindulásnak. Innen, jórészt Matisse-tól építem újra magam, több mint 25 év képalkotási tapasztalattal a hátam mögött.
Miközben önmagammal és a kapcsolataimmal foglalkozom, újjáépülök úgy is, mint a társadalom alkotóeleme. Hogy vagy? A válasz nem egyszerű. Ha a mérce nagyon durva beosztású, akkor nem tudok finom különbségeket mérni. Mindenki ugyanúgy van, vagy nem érdekes, hogy ki, hogy van. Elég távolról nézve minden identitás egy nagy folt; a társadalom számára igazából nem fontos, hogy ki, hogy érzi magát, az a fontos, hogy a kapcsolódásuk zökkenőmentes legyen.
A kiállított festményekkel arra keresem a választ, hogyan lehet klasszikus tartalmakat vizuálisan tömörítve, egyszerűsítve úgy megalkotni, hogy új rendszer jöjjön létre. Keresem a problémákat, hogy megoldhassam őket, amelynek során saját játékszabályom segít beszűkíteni a mozgásteret. A határokat megpróbálom nem átugrani, hanem csak eltolni. A festett formákat hívhatjuk krumpliknak is, mint az iskolában matematika órán. Ott sem a foltok a problémák, hanem a viszonyuk, arányuk, helyzetük. Engem is ez a krumplik közötti történés érdekel.
A munkáimra jellemző az irónia, amely a témaválasztásnál és a címadásnál is tettenérhető. Fontos, hogy a játékszabály nekem, mint alkotónak is szórakoztató legyen. Ennek ellenpontozására vezettem be a rács mintázatot. A rács maga a rendszer, ami szigorúan megmutatja, hogy meddig tart a forma, egy-egy kitöltés. A rácsról vizuálisan mindenkinek más-más emlékkép ugorhat be: négyzethálós füzet, csempe közötti fuga, diagram háttere, renderelési háló, krumpliszsák.
Festményeim olyanok, ahogyan az elkészültük pillanatában érzem magam. Az alkotási folyamatot magát hasonlíthatnám talán a zenei improvizációhoz is. Vigyázok, hogy zenéléskor minél kevesebb zajt csapjak. Hogy vagy, egyes skálán? A helyes válasz: egyes.”